Azok a nyolcvanas évek, amikor nagy ritkán az ember hozzájutott egy dobozos üdítőhöz - vagy sörhöz - amint megitta még véletlenül sem dobta ki. Mi lett a sorsuk? Ahogy a címben már elárultam többnyire a konyhaszekrény tetején végezték. Miért?  Egyrészt legyen ott valami ami megtöri az unalmas egyhangúságot, másrészt ha betér egy vendég, vagy rokon elismerőn nyugtázhassa, hogy látta státuszszimbólumunkat. És nem utolsósorban lehetett nézegetni őket elmélyülten.

Ma, amikor az ásványvizes, vagy akár üdítős palackokat napi szinten termeljük nem igazán foglalkozunk a külsejével, hiszen bármikor vehetünk másikat.Akkor viszont egy nyugati sör - amit például az NSZK-s vendégek hoztak a nyáron... - igen nagy kincs volt.

Szintén komoly elfogadottsági szintje volt a sörösüvegek címkéinek leáztatásának és - pl. sufni-ajtóra vagy szekrényajtóra történő felragasztásának,amiket aztán irgalmatlanul nehéz volt eltávolítani onnan,miután rövid idő után megsárgultak és már kezdtek cikivé válni.

De hát akkoriban nem csak ezeket, hanem mindenki szinte mindent gyűjtött amit csak lehetett: a szagos radírtól, a szalvétán át a bélyegekig. Egyszerűen elfoglaltságképp, és azért is mert ritkaságoknak számítottak.

Persze ma is sokan gyűjtenek sokféle ritkaságot - akár a fentiek közül is - de sokkal kevésbé hivalkodó módon, kevésbé dísztárgyként alkalmazva.

Azon túl, hogy rendkívül ízléstelenül is festhettek ezek sokszor, a későbbi hasznosíthatóságukat is lehetetlenné tette például az, hogy a címkék az ajtón végezték. Ha most egy albumból elő tudnám kapni azt a tucatnyi nyolcvanas évekbeli sörös címkét, amit apám műhelyének ajtajára ragasztgattunk, akár jelentős értéket is jelenthetne a komoly gyűjtők szemében. Utóbbiak persze a 80-as években is tudták, hogy mit tegyenek.

Ti mit gyűjtöttetek akkoriban? :)